163 megtekintés

Különc vagy csodabogár?

Valahogy egész életemben kilógtam a sorból.

Amikor gyerek voltam, és a többiek csúfoltak egy másik kisgyereket a szemüvege, a testi adottságai, vagy bármi más miatt, akkor én először csak álltam, és néztem a történéseket.

Néztem a kisgyerek arcát, és valahogy átéreztem az érzéseit. A gondolatait.

Aztán jött a gondolat, hogy ez nem helyes, és valamit tennem kell ezzel kapcsolatban.

A legtöbb esetben odaléptem a kisgyerek mellé, és azt mondtam a többieknek, hogy hagyják abba. „Mi van abban, hogy szemüveges?” „Miért baj az Neked, hogy kövér? “Ő is csúfolhatna Téged, hogy sovány vagy…”, stb…

Azt hiszem, nekem szerencsém volt, mert mindig az okosabb, erősebb kölykök közé tartoztam, akiket a társaik sosem kezdtek ki, és szerettek barátkozni velem. Ezért hallgattak rám, szóval nekem sok ilyen csúfolódást sikerült leállítanom.

Azért hangsúlyozom ezt ennyire, mert vannak mások is, akik szembesültek ilyen helyzetekkel, és valamiért ők nem voltak annyira „sikeresek”, hogy ezt le tudják állítani, és lehet, hogy sok-sok próbálkozás után végül fel is hagytak vele.

Szóval, szeretném tudatni veled, hogy néha, amikor azt látod, hogy az emberek nem segítenek, nem arról van szó, hogy ők rosszak – bármilyen sötétnek is látszódjon a helyzet. Van ott körülötted egy csomó jóindulatú ember, aki szeretne segíteni, csak nem tud, mert korábban sokszor volt sikertelen abban, hogy segítsen, és most már meg sem próbálja, mert nem akar még egyszer „kudarcot vallani”.

Az én „magatartásom” az iskolában is folytatódott. Valahogy sosem bírtam az igazságtalanságot, mindig „felkaroltam” a gyengébbeket, vagy azokat, akiket a többek picit kiközösítettek.

Viszont másokat nemigen láttam így cselekedni – vagy csak nagyon ritkán. Ez pedig hozott magával egyfajta furcsa érzést: „Ha a világ ennyire más, mint én, nem lehet, hogy velem van a baj?”

Közben felnőttem. Mindvégig „különc” voltam. Férfi létemre például utáltam kibeszélni a Nőket, ahogy ezt a környezetemben elég sokan tették. Nem tetszett, ahogy ezt más férfiak csinálják, és soha nem is vettem részt ezekben a dolgokban.

Sőt, nemtől függetlenül, amikor mások nem voltak jelen, és a társaság róluk beszélgetett, én mindig csendben, kényelmetlenül feszengtem. Egyszerűen az járt a fejemben, hogy „mivel Ő nincs ott, nem tudja elmondani a nézőpontját, és nem is tudja megvédeni az ő igazát.”

Amíg a középiskolai osztálytársaim azzal voltak elfoglalva, hogy tervezgessék a következő bulit, és elmeséljék, milyen kalandjaik voltak az előzőn, és ez láthatóan boldoggá tette Őket, bennem mindig volt egy hiányérzet. Arra gondoltam, hogy: „Tényleg ennyi lehet egy élet?

Felnövünk, munkába járunk, lesz egy családunk, aztán megöregszünk és meghalunk? A Nap meg közben tovább ragyog, a Hold pedig továbbra is felkel minden éjjel, a csillagok pedig, mint ahogy már millió évek óta is teszik, szenvtelenül figyelik tovább a furcsa kis lényeket, akik az ő léptékeikhez képest olyan sebesen élnek, és elmúlanak…

Vagy van itt valami több?”

Egyszerűen nem tudtam azonosulni azzal az elmélettel, hogy az ember csak úgy véletlenül, kémiai folyamatok következményeként lett értelmes…

Nem tudtam felfogni, hogy csak a Földön létezik élet, hiszen, ha éjszaka felnéztem az égboltra, és a csillagok milliárdjai néztek farkasszemet velem, mintha üzentek volna. A végtelenségről beszéltek, és arról, hogy azok, akik azt állítják, csak egy halott anyaghalmaz a világegyetem, azok nem tudnak róla semmit. Hiszen még az egy-milliomod részét sem ismerték a mindenségnek. Ez olyan volt, mintha a Kalahári sivatag egyetlen homokszemcséjét alapul véve azt állították volna, hogy  a Földön nincs élet – bizonyítottan. Pont.

Megvallom, valahogy mindig irigyeltem picit a többieket, akik látszólag boldogan tervezgették egyik kalandból, egyik buliból a másikba az életüket. De jó lett volna, ha ez nekem is elég, ha ezzel minden adott lett volna egy boldog élethez.

De sajnos nem volt elég.

Így válaszokat kellett találnom!

Hiszem, ha az ember elég sokáig kutat, akkor megtalálja az utat.

Így jutottam el én is a Szcientológiához. Ahol valóban találtam válaszokat…

De ez most nem is erről szól, hanem valami másról…

Arról, hogy olyan embereket találtam, akik pontosan ugyanolyanok voltak, mint én.

Különcök! Válaszokat kerestek. Nem ítéltek meg másokat a testi tulajdonságaik, vagy a bőrük színe, a „szépségük”, vagy bármi más alapján.

Akkor döbbentem erre először rá, amikor „kezdő szcientológus” koromban egy kis csapat összegyűlt szórakozni, és egy másik „kezdő” szóba hozott valakit, aki nem volt ott. És a többiek nem hallgatták meg. Nagyon finoman és kedvesen leállították, hogy aki most nincs itt, azt nem tudja elmondani az igazát, és nekik kettőjüknek kellene kibeszélni a problémájukat, nem másra tartozik.

Szóval, válaszokért jöttem, és közben olyan embereket találtam, akik ugyanolyan különcök voltak, mint én. Akik ugyanúgy segíteni akarnak, mint én. Ugyanúgy válaszokat akarnak, mint én. Ugyanúgy nem akarnak megalázni másokat, mint én. Inkább együtt szeretnének működni másokkal, ahelyett, hogy lenyomnák Őket – ugyanúgy, mint én.

Ahogy teltek múltak az idők, megtanultam, hogy a Szcientológia, nem csak az élet kérdéseire adott válaszok!

Hanem egy csapat, akikben megbízhatok, akiknek számít a becsület, és akik jobbá szeretnék tenni a dolgokat! És nem adják fel!

És legfőképp szeretettel látnak Téged is, minden előítélet nélkül. Hiszen, közben rájöttem, hogy valahogy mindannyian „különcök” vagyunk, nincs két egyforma Ember!

Úgyhogy számodra is van egy hely közöttünk…

Szerző: Északi Jenő