132 megtekintés

Holokauszt – ismét emlékeztünk

Január 29-én a Szcientológia Egyház kápolnája idén is helyszínt adott az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért alapítvány által szervezett megemlékezésnek, melynek előadói ezúttal is rangos személyek voltak.

A rendezvényen történészek, egy holokauszt-túlélő, a szervező alapítvány vezetője és egy Raoul Wallenberg díjazott is megszólaltak, előadásukkal más és más nézőpontból világították meg a holokauszt szégyenteljes eseményeit.

A rendezvény kezdeteként Pethő Kincső színésznő Emlékezés mozdulatokkal c. táncát adta elő, megindító zongorakísérettel.

Az est házigazdája, Miklovicz Attila arról beszélt, hogy a holokausztra emlékezni kötelességünk, mert a borzalmait sem elfeledni, sem pedig megismételni nem szabad.

A Miskolci Egyetem történésze és docense előadásában a történelmi és politikai okokra világított rá, amely véleménye szerint már a ‘20-as évektől kezdve, a numerus clausus-törvény elfogadásával megkezdődött. Ez a törvény korlátozta a zsidó származású emberek egyetemre történő jelentkezését, és ezzel kezdetét vette a politikai antiszemitizmus, a közhangulat szítása és az általános gyűlöletkeltés. Tartalmas előadásában a korabeli törvényhozás, politika felelősségét mutatta be, mert véleménye szerint van útvonal a numerus clausustól a zsidótörvényeken át a holokausztban történő magyar szerepvállalásig.

Ehhez kapcsolódott egy holokauszt-szakértő történész előadása is. Véleménye szerint minden a szavakkal, a kirekesztéssel és a gyűlöletkeltéssel kezdődött. Ez a hosszú folyamat odáig jutott, hogy Darányi Kálmán korabeli miniszterelnök már zsidókérdésről beszélt, így a közvélemény lépésenként odáig lett manipulálva, hogy a zsidók irtásával kapcsolatban az már passzív, beletörődő vagy épp lelkes volt. Előadását azzal összegezte, hogy az emlékezés a múlt jelene, a jövő alapja. Csakis akkor lehetséges jövőt építeni, ha a múlttal szembenézünk. Véleménye szerint a gyűlölet medrében haladó társadalomnak nincs jövője.

A holokauszt-túlélő úr előadása rövid, de annál megdöbbentőbb volt. Ő mérnök nemzedékek sorát oktatta, számos rangos díj és kitüntetés tulajdonosa. Túlélőként életcélja a tájékoztatás lett, hogy a mai kor embere ne követhesse el ismét elődei hibáját.

Előadásában két kevéssé ismert és nem nagyon hangoztatott politikai tényt járt körbe. Elmondása szerint Hitler nem hívott bennünket a II. világháborúba, mi mindenáron és önként részt kívántunk venni benne. Ez a korabeli magyar politika felelőssége. Az, hogy 1944-ben 800 ezer magyar zsidót adtunk át a náciknak, tagadhatatlanul Horthy Miklós érdeme volt. Ez olyannyira igaz, hogy amikor Auschwitz jelezte, hogy a tábor megtelt, a magyar politika verte az asztalt, hogy még egy szerelvénynek el kell mennie.

A közvélemény és a lakosság némán tűrte mindezt, mert a fejmosás, a gyűlöletkeltés már 1920-tól elindult. Példaként Dániát, Bulgáriát, Lengyelországot, Romániát említette, ahol a lakosság nem tűrte némán, hogy a zsidókat vagonokban elvigyék, több helyütt fegyveres konfliktusok is voltak. Zárszavában Áder János köztársasági elnök gondolatát idézte: arra nincs bocsánat, ha egy állam a saját polgárai ellen fordul.

A következő előadó egy történész egyetemi docens volt, aki a menekítésekről és az ezzel kapcsolatos történelmi tényekről beszélt. A náci politika félelemkeltése fokozatos volt. Először csak korlátozások, megszorítások voltak, de később már azt hangoztatták, hogy a zsidóktól meg kell szabadulni. Ez a folyamat hazánkban párhuzamosan zajlott, jó példa erre a Magyar Zsidók Lapja újság nevének megváltoztatása Magyarországi Zsidók Lapjára, jelezvén, hogy a zsidók nem magyarok.

Bár a határokat lezárták, a  fasiszta vezetés még 1944-ben is hajlandó volt pénzért eltekinteni a deportálástól. Magyarországon 200 főt sikerült ilyen módon megmenekíteni, míg az érem másik oldalán ez állt: 52 nap alatt 437 ezer magyar zsidót deportáltak.

A hamis iratok gyártása hatalmas ütemben zajlott, de ezen papírok működőképessége igen kérdéses volt. A közhangulat átformálása miatt Magyarországon csak egyetlen fegyveres incidens volt a Teleki téren, amit emiatt kis Varsónak is említenek. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ennek ellenére számos nem zsidó vett részt hatékonyan zsidók kimentésében.

Dobos János, az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért alapítvány elnökének előadása még a jelen lévő történészeket is meglepte. Bár a történészek szerint a gyűlöletkeltés már a ‘20-as években megkezdődött, Dobos János rámutatott, hogy a náci ideológia gyökerei 1883-ig nyúlnak vissza. Ekkor dolgozta ki és tette közzé Francis Galton az eugenikát, ami az ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti. Ez a pusztító elméletet a század végére elterjedt a világon. Németországban fajelmélet néven vette át Ernst Rüdin pszichiáter, és egyetemeken is tananyaggá vált. Hitler esetében fontos szerepet játszottak ezek a pszichiátriai tanítások. Ernst Rüdin szerint csak Hitler révén vált lehetővé, hogy a fajhigiéniát a gyakorlatba is átültessék. Az ideológiai testvériséget jól jelzi, hogy a pszichiáterek 40%-a csatlakozott az SS-hez. Nem közismert, de tény, hogy a haláltáborokban alkalmazott gyilkolás technológiáját valójában német pszichiátriai intézetekben fejlesztették ki. A pszichiáterek ugyanis előszeretettel gyilkolták meg elmebeteg pácienseiket a fajelméletre hivatkozva. 1940 folyamán 300 ezer elmegyógyintézeti pácienssel végeztek gázkamrában Németországban, különböző pszichiátriai intézetekben.

Majd egy rövid film következett, ami a “Pszichiáterek – Az emberek Hitler mögött” c. könyv keletkezésének körülményeit mutatja be. A könyv lerántja a leplet a náci ideológia pszichiátriai hátteréről, és részletesen mutatja be mindazokat a borzalmakat, amelyek a mai kor történelemkönyveiből kimaradtak. A könyv hatására Frank Schneider, a Német Pszichiátriai Társaság elnöke hivatalosan is beismerte a pszichiáterek bűneit, és bocsánatot kért.

Dobos János további párhuzamokra hívta fel a figyelmet. A Délszláv háború mögött álló Jovan Rašković is pszichiáter volt, a fajelmélet szorgos híve. A nemrég életfogytiglani börtönt kapott Radovan Karadžić szintén pszichiáter volt, a cellájában elhunyt Slobodan Milošević pedig a páciense. Zárszavában hangsúlyozta, hogy nyitva kell tartanunk a szemünket azzal kapcsolatban, hogy honnan is erednek ezek a pusztító ideológiák.

Utoljára egy Raoul Wallenberg-díjazott kapott szót. A közönség egyetlen nesz nélkül hallgatta végig megindító előadását.

“Leginkább Radnóti Miklós verstöredéke illik ide: »Oly korban éltem én«” – kezdte meg beszédét.

A legjobban Dobos János előadása kavarta fel, mert véleménye szerint ezek voltak a tényleges előzmények, amelyekről eddig nem tudott. Bár mi már a következő nemzedék vagyunk, de az egyház nevében a bocsánatkérés elengedhetetlen, mert elfelejtették feltenni a kérdést, hogy mitől ember az ember. A bocsánatkérés feltétele a jövőnek. Ez egy alkalom arra, hogy valamilyen szent fogadalmat, ígéretet tegyünk, hogy emberek akarunk maradni. Beszédében hangsúlyozta, nem csupán a tettek voltak borzalmasak, de az is, amit nem tettünk meg, a közöny.

A közöny az egyház részéről szintén megágyazott a holokausztnak. De voltak olyan emberek is, akik nem hallgattak és nem voltak közönyösek. Párhuzamként a mai cigányság helyzetét említette és azt a társadalmi közönyt, ami ezt a kérdést körülveszi, mindezt egy közvélemény-kutatás adataival is alátámasztva.

Véleménye szerint a bocsánatkérés mellett jóvá kell tenni azt, amit elődeinktől örököltünk. Mélyen hisz abban, hogy tanultunk a múlt bűneiből. Zárszava így hangzott: “mindenkit kérek, hogy mondja el valakinek, amit ma megértett, belátott, amit ma elhatározott.”

Az est zárásaképp Miklovicz Attila az optimizmus fontosságát hangsúlyozta és azt a tényt, hogy mindig lehet tenni valamit. Megköszönte a részvételt az előadóknak és a közönségnek, meginvitálván őket arra, hogy még maradjanak és beszélgessenek.